2. Bejegyzés

05. 12.
Mit vártam ettől a naptól? Hát sok jót biztos nem. Na de kezdjük az elejéről a dolgokat.
A hét nagyon lassan telt el. Szofi és Dani próbáltak hozzám szólni, de úgy tettem mintha nem hallanám őket… Kegyetlen nehéz volt. A tanárok „utolsó hét, hajrá javítsatok most, éljen a szadizmus”- lázban égtek. Szerencsére ebből kimaradtam, mivel mindenből ötösre állok, ebből kifolyólag szerintem bármelyik debreceni iskolába fel fognak venni.
Elindultam haza. Nem búcsúzkodtam senkitől sem. Nem tudnak a tervemről. Se apa se drágajó nagymamám.
Felültem a metróra. Egy számomra ismerősnek tűnő (megjegyzem nem rosszul kinéző srác) kezdett el bámulni. Éreztem, hogy elpirulok, és a földet kezdtem el pásztázni. Leszálltam. Három utcája érzem, hogy követnek. Összeszedtem minden bátorságomat, majd hátranéztem.  Tekintetünk találkozott. Nem figyeltem az útra, ebből kifolyólag nem láthattam az előttem lévő kátyút, amiben a következő pillanatban egy hatalmasat tanyáltam. A srác hangját hallottam, a kiejtésén érezhető volt, hogy nem magyar:
-Jól vagy?- kérdezte. Hátranéztem, tekintetünk ismét találkozott. Kitört belőlem a nevetés. Egy hete most először történt ilyen. Olyan aranyos volt, látszott rajta, hogy megijedt, és hát mit ne mondjak… Jól is nézett ki.  Nem is kicsit. Felsegített.
- Köszi- mondtam neki, majd rámosolyogtam- A nevem Eszti- nem tudom miért mutatkoztam be neki, mindig is féltem az idegenektől, de nem is tudom… Ő nem tűnt idegennek.
-Ed, illetve hát, Edward Ramsay- egy halvány mosoly jelent meg arcán, ebben a pillanatban esett le, hogy honnan ismerős a srác.
- Te Mary néni unokája vagy Kanadából, nem?- szemei felcsillantak, majd rámmosolygott.
- Igen- mondta- Tudod hol lakik?- bólintottam- Megmutatnád? Utoljára kb. tíz éve jártam itt. Fogalmam sincs mi hol van, és a Google-térkép eddig nem minősült valami jónak. Képzeld, Budán kezdtem el keresni a nagyi házát, mivel azt mutatta, hogy ott van a nagyi házának az utcája. De várj. Te honnét tudod hogy ki vagyok?
- Mary nénivel nagyon sok időt töltök együtt, szomszédok vagyunk, ha a nagyi nincs otthon, akkor nála alszom.- Edward hirtelen megtorpant, majd átrohant az út túlsó oldalára- Edward mit csinálsz kiabáltam, majd utánarohantam
- Először is szólíts csak Ed- nek, az Edward-tól kiakadok. Másodszor pedig… Eszti, ugye így hivnak- bólintottam- ez a hely benne volt Selena Gomez klipjében is, nem?- akkor esett le, hogy az Astoriától lett így besózva. Tavaly is így jártam a Selene Gomez fan cserediáklánnyal, nem tudom mi olyan izgalmas az Astoriában, attól még hogy Selena klipjében benne volt ez mégis csak egy épület marad
- Igen, Selena fan vagy?
- Nem, csak selfiezek egyet vele, és felteszem Twitterre, hogy ott jártam, ahol Selena Gomez klipet forgatott- előszedte a selfie- botját, belerakta az iPhone –jét majd kinyújtotta a botot. Nem fogjátok elhinni mi történt… Egy busz kanyarodott arra , kisodorta a kezéből a selfie botot, és keresztülment rajta. Egymásra néztünk, és kirobbant belőlünk a nevetés. – Ezért a telefonért két hétig dolgoztam… Beperelem a buszsofőrt.
- Inkább menjünk, Mary néni már napok óta tűkön ül, mert jössz. Amúgy mi járatban Magyarországon?- kérdeztem, majd elindultam, ezzel rákényszerítve arra, hogy ő is jöjjön
- Ösztöndíjat kaptam az egyetemre, és már a nyarat is itt töltöm, tudod, hogy megismerjem a várost meg ilyesmi, ja és fesztiválozni is szeretnék.- erre elnevette magát- habár nem szeretem a sok embert, de az egyik osztálytársam volt itt Szigeten, vagy valami hasonló nevű fesztiválon, és azt állítja, hogy nagyon jó volt.
- Én is szeretnék elmenni, de valószínűleg nem idén. El szeretnék költözni.- nem tudom miért mondtam meg  neki, hogy el akarok költözni, most biztosan kérdezősködni fog
- Miért költözöl, te is egyetemre mész?
- Nem, ez annál bonyolultabb, meg hát… Hosszú sztori.
- Van időm, ha van kedved elmondani, ha szeretnéd beülhetünk valamikor a Starbucks-ba, láttam, hogy van valahol, miközben bolyongtam beültem egy kávéra.
- Oké igazából hétfőn megy a vonatom. A szombatom és a vasárnapom szabad.- mosolyogtam rá.
- Szuper, mondjuk holnap délután 2-kor a nagyi háza előtt találkozunk, és segítesz eljutni oda, oké?-kérdezte
Bólintottam, Ed pedig láthatóan örült a dolognak.
A következő pillanatban telefonom nekiállt csörögni, drágajó nagymamám otthoni telefonja  volt az, felvettem:
- Szia, Esztikém te vagy az?-hallottam Mary néni remegő hangját, kétségbeesett volt, nagyon...
- Csókolom, igen én vagyok, Ed is itt van velem. Történt valami?- nagyon aggódtam...
- Esztikém siess haza, már hívtam a mentőket is, Piroska nem tér magához már öt perce- kitört belőle a sírás- Siess...- Mary néni bontotta a vonalat, nekiálltam rohanni, Ed nem tudta mire vélni a dolgot, de futott utánam. Éreztem, hogy a könnyeim gyűlnek és csak gyűlnek a szememben. Féltem. Mi lesz velem, ha valami történik a mamával?
Mire Eddel odaértünk a házoz a mentőautó már ott volt. Mary néni sírt, Ed megpróbálta megvigasztalni, de továbbra is sokkos állapotban volt.
Odamentem a mentőautóhoz, láttam ahogy drágajó nagymamám egy oxigénmaszkkal fekszik a fején eszméletlenül. Megkérdeztem, hogy mi történt, azt mondták, hogy agyi infarktust kapott, teljesen váratlanul, nem tudnak biztosat mondani, csak a CT után. Megmondták, hogy melyik kórházba viszik, és megkérdtek rá, hogy vigyem be hozzá minden szükséges holmiját. Bementem a házba, lezuhanyoztam, átöltöztem, utána pedig összepakoltam nagyi cuccait egy táskába.
- Eszti, elkísérlek- Ed hangját hallottam a hátam mögül
- Nem, ne fáradj, köszi- egyedül akartam lenni, és átértékelni a dolgokat, de egy dolgot már biztosan tudtam... Nem megyek Debrecenbe.
- Ne tiltakozz, kijelentés volt, veled megyek, hamarosan sötétedik, ilyenkor ne mászkálj kint egyedül- odalépett mellém, majd megsimította a hátamat, jól esett, hogy foglalkozik vekem, hiába csak nemrég ismertem meg.
Elindultunk, egész úton nem szóltunk egymáshoz, de abszolút nem tűnt kínosnak a csend. 

Odaértünk a kórházba. Bementem a mama szobájába. Egy ismerős lány volt a szobatársa. Évfolyamtársam, azt hiszem valamilyen Dorottya a neve. A fején kötés volt, a teste látható részei tele voltak vérző sebekkel, szerintem motorbalesete lehetett, nem volt magánál.

Egy orvos jött be a kórterembe:

- Jó estét kívánok! Ön Haroldné Rákossy Piroska legközelebbi hozzátartozója?

- Igen, hogy van, ugye fel fog épülni?

- Első ránézésre semmi komoly károsodás nem történt, de a CT után tudunk teljesen biztosat mondani.

- Mikor ébred fel?

- Két-három napig még biztos nem, de ha hamarabb felébred, akkor vasárnapig mesterséges kómában tartjuk a felépülése érdekében.

- Rendben, köszönöm.- az ajtó felé vettem az irányt, mivel a látogatása idő végetért.

Kiléptem az ajtón, és ott állt Ed, egy tábla csokival a kezében:

- Hoztam neked csokit, kell az érzelmi válság idején- majd odanyújtotta nekem, mosolyogva megköszöntem neki- Nincs kedved beülni velem a Starbuck's-ba? Egy kicsit szetetnélek jobban megismerni. Legalább erre a pár napra, amíg még itt maradsz.

- Oké, menjünk. Amúgy... Úgy döntöttem, nem költözöm el. Félek itt hagyni nagyit. Egész nap lelkiismeret-furdalásom lenne, ha itt kéne hagynom ilyen állapotban.

Odafele úton beszélgettünk, Ed mesélt magáról, elmondta, hogy imád jéghokizni, a tanulmányairól is beszélt, ügyvéd szeretne lenni, elmondta, hogy imád utazni. Közben próbált felvidítani, viccelődött, amúgy tök jó humora van. Én is meséltem neki magamról, úgy alapvetően a 'lájfsztorim', hogy miért akartam elköltözni, beszéltem a hobbijaimról is: megmutattam neki a youtubeon a Justin Bieber Nothing Like Us feldolgozásom, amit akkor töltöttem fel, amikor számítottunk Petivel. Akkor még tényleg Nothing Like Us- érzésem volt, de ez megváltozott... Fülig szerelmes lettem Edbe. 

Hazafelé úton folyamatosan beszélgettünk a semmiről, de tényleg, fura, hogy ilyen rövid idő alatt jóban lettünk.

Mire észbe kaptunk már ott álltunk a házunk előtt. Mary néni észrevette, hogy megjöttünk, szóval kijött a házból, elmeséltem neki, hogy mi történt a kórházban, örült a híreknek, megbeszéltük, hogy amíg a drágajó nagymamám nem jön haza, addig ott alszom náluk. 

Otthon összeszedtem a cuccaim, majd átmentem Mary nénihez, szokás szerint a vendég szobában aludtam, így kiszorítottam Edet a kanapéra. Tíz perc múlva kopogtak:

- Hahó bejöhetek?-Ed volt az, majd meg sem várva a választ bejött a szobába, elnevettem magam, olyan aranyos volt a Simpson-családos pizsijében- Eszti, tudod én sosem tudom magamban tartani a titkaim. Nos lenne itt egy vallomás-szerűség számodra.- kérdőn tekintettem felé, ez az lesz amire gondolok?